Kevés ennyire megosztó ünnepet ismerünk, mint a szerelmesek napja. Vajon mi az, ami ennyi indulatot vált ki? Hogy van az, hogy sokan nem szeretik, mégis mindenki erről beszél? A tutit nem én fogom megmondani, sem szeretni, sem utálni nem fogom, inkább arra biztatlak, tűnődjünk ezen együtt egy kicsit.

Szerelem, sötét verem?

Kezdjük ott, hogy Neked mit jelent az, hogy "szerelem"? Mennyi mindent kötöttünk hozzá, ami nem is a sajátunk? Ott vannak ugye a szülői minták, a romantikus filmek, és ami ennél is alattomosabb, a szerelemről szóló dalok. Most eltekintek attól, hogy szívassalak Titeket egy playlisttel az ilyen típusú zenékből. Csak nézzük meg,hogy mi megy bele  a tudatalattinkba ezekből a szépen megkomponált művekből. Csak egy példát hozok: talán ismerősen cseng: "A szerelemnek múlnia kell, ha múlik, akkor fájnia kell".  Nos, ha ilyen impulzusokat kapunk mindenfelől, ne csodálkozzunk, hogy zűrzavar van: nem is a saját valóságunkat éljük, hanem azt, amit megtanultunk, hogyan "kell". Igen ám, de ami Neked nem igaz, nem a Tiéd, az hogy lehetne könnyed és örömteli? Amúgy mi van, ha nem is a szerelemnek kell fájnia? Mi töltjük meg tartalommal, mi éljük meg, ám nem mindegy, hogy ezt tudatosan tesszük, vagy hagyjuk, hogy sodorjon minket a sok elvárás, hogy milyennek "kell" lennie egy kapcsolatnak, a szerelemnek. Tényleg, nem nonszensz, hogy elhittük, hogy hogyan kell megélni egy érzést? Ez mindenkinek a sajátja, ő választja, hogyan működteti.

Menjünk tovább, nézzük meg, Neked mi a szeretet? Tegnap egy előadásomon beszélgettem a résztvevőkkel erről is. Szerintem kitaláljátok, hogy nem volt két egyforma válasz és ez így is van jól. Nekem a "szeretet" szón magán megint csak ennyi elvárás van, hogy hogyan kell jól szeretni, meg feltétel nélkül kell szeretni stb, hogy sokkal kifejezőbb és igazabb számomra a "szeretés". Ebben benne van az áralmás, a folyamatosság, a kíváncsiság, hogy mindig éppen a mostban, a saját valójában nézem a másikat, és nem azt a képet, amit mondjuk ez első találkozásunkkor kialakítottam róla. Igen trükkös dolog a kivetítés is: hányan csináljuk, hogy látunk valamit, néhány részt a másikból, abból szépen kikövetkeztetjük magunknak a többit. Aztán jönnek a csalódások, és még mi vagyunk megsértődve... Már hogy lehetne valakiben csalódni, ha semmi elvárásunk, elképzelésünk nincsen, hogy milyennek kellene lennie.

Mi van a démonjainkkal?

Ezen túl vannak saját tapasztalataink is bőven, a sérelmeinket, fájdalmainkat vagy tudatosítottuk, vagy nem, dolgozunk magunkon,  a kapcsolatainkon. Volt már olyan érzésed, hogy ugyanabba futsz bele? Mi van, ha nem a múltadból találod ki és teremted a jövődet? Hogyan lehet "óvatosan" kapcsolódni? "Annyit sérültem már, most már óvatosabb leszek". Volt már ilyen? Mi történik ilyenkor? Kicsit benne vagy a kapcsolatban, kicsit máshol. Mit szól ehhez az Univerzum? :D Totálisan összezavarodik. Azt támogatja, ami mellet elköteleződsz. Mi van, ha nem a kapcsolattól, az elköteleződéstől félsz, hanem a múltbéli tapasztalataid, egyéb mintáid alapján kiagyaltad, hogy na, ez aztán veszélyes dolog. Mi van, ha éppen ez akadályoz abban, hogy létrehozz egy igazán mély, tápláló kapcsolatot? Mi lenne, ha azzal kezdenéd, hogy elköteleződsz Magad, a saját választásod mellett?

A múltbéli tapasztalatok által működtetett mintákról  hozok egy egyszerű, kissé bugyuta, de nagyon kifejező példát. Tegnap reggel turmixot csináltam, és utána leöblítettem a botmixert. Tisztogattam éppen a kést és hopp, véletlenül megnyomtam közben a gombot és beindult, szépen megfaragta az ujjamat. Ma reggel komolyan, kétszer is meggondoltam, hozzányúlok-e. Persze közben jól szórakoztam magamon, mert tudtam, hogy nem lehet nagy bajom, ha működés közben nem nyúlok az éles részhez. Érdekes, mégis, mosogatás közben szinte éreztem a tegnapi hasító fájdalmat. Ezek a lenyomatok, eltárolt, jól betokozódott fájdalmak léteznek lelki szinten is, érdemes lehet valamilyen módszert alkalmazni, hogy ezek feloldódjanak, kitisztuljanak. Én az access barssal dolgozom, igen nagy könnyedséget és tisztán látást ad.

"Ünnep, oly szép"

Azt meg, hogy ünnppeljük-e a szerelmet, mindenki válassza maga. Szerintem minden pillanat jó ok az ünneplésre. Sőt, mi van, ha nem is kell hozzá ok? Érdekes, ha egy kicsit tovább tágítjuk a képet: mi van, ha a szerelem csodáját nemcsak a párunkkal élhetjük meg, de szerelmesek lehetünk a napsütésbe a vízbe, magába az Életbe?

Örömteli ünneplést, vagy nem-ünneplést kívánok.