Nekem úgy tűnik, zűrzavaros időket élünk. Mintha minden és mindenki a feje tetejére állt volna. Te hogyan akasrz ezen változtatni? Kit akarsz megmenteni saját akarata ellenére? Hogyan lehet könnyedén úgy segíteni másokon úgy, hogy nem roppansz bele? Tűnődjünk ezen egy kicsit!

Előrebocsátom, hogy senkit nem szeretnék lebeszélni arról, hogy segítsen bárkinek, ha azt érzi könnyűnek. Nekem is sokáig osztották az észt, hogy nem tudom megmenteni a világot és hagyjak már fel mindenféle ezirányú tevékenységemmel. Nevezhetnek naivnak, vagy idealistának, akkor is teszem, amire belülről késztetést érzek. Amitől viszont sokkal könnyebb az egészet megélnem az az, hogy teljesen elfogadom a másik választásait, és nem megmenteni akarom, csak hozzájárulok annyival, amennyivel nekem könnyed. A könnyed nem egyenlő a könnyűvel: sokszor inkább rohanok, szervezek, elintézek, mert akkor, adott helyzetben az lenne nehéz, hogy tétlen és szótlan maradok. Egy másik példa arra, hogy nem mindig a könnyebb út a könnyed: nekem az edzés akkor könnyed, ha széthajtom magam. Az esik nehezemre, hogy az időt pazaroljam, és áltassam magam, hogy igen, ma is edzettem, közben nem érzek semmit. Lehet, hogy ez így most nem logikus, de talán Nálad is vannak ilyen helyzetek. Ismerd fel, és vállald, hogy Neked mi a könnyed. 

Persze eredményorientált világban élünk, de érdemes feltenni a kérdést: mindenképpen muszáj, hogy az a végkifejlet legyen, amit én elvárok? Mi lenne, ha csak tenném, amit választok, aztán lesz valami. Ismerős ugye az "én megtettem minden tőlem telhetőt" és az sem elég. Mi lenne, ha nem küzdelemben léteznénk? Mi lenne, ha megengednénk viszont másoknak, hogy szenvedjenek és küzdjenek, ha nekik éppen az kell valamiért? Honnan tudhatjuk, hogy meddig érdemes elmenni? Van úgy, hogy néha félsz, hogy erőszakosnak tűnhetsz, ezért nem nyomulsz? Nekem egy hatalmas tanulság volt az elmúlt napokban, hogy ezt nem lehet tudni, csak érezni. Apám napok óta egyre rosszabbul volt, de igyekezett minél kevesebbet mutatni belőle, és nem lehetett elvontatni sem az orvoshoz. Egy délelőtt azon tűnődtem, felhívjam-e hogy van, vagy hagyjam pihenni. Felhívtam és bele sem merek gondolni, mi van, ha nem teszem. Az utolsó pillanatban voltunk... Azóta minden rendben, az eset a kapcsolatunknak is jót tett, de nem muszáj pengeélen táncolni. Bár van, aki így szereti, nem tagadom, én is.

Én a minap ezeken tűnődtem: mi a jó nekem abban hogy másokon akarok segíteni? Ma van, ha azt gondolom, hogy csak akkor vagyok szerethető, csak akkor fogadnak el, ha "jó" vagyok és feláldozom magam, mert a jókislányoknak így illik? Lehet, hogy könnyebb másokkal foglalkozni, mint magammal? Jelen pillanatban az a választásom, hogy könnyebb azért a célért tenni, mint nem tenni, amit jónak gondolok. Szívesen segítek másokon, hogy könnyedebb legyen az életük. Ezt olyan módon teszem, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy mindenki felismerje a saját erejét, hogy ő irányítja a dolgokat, tehát nem "magas lóról" osztom az észt, és próbálom rátukmálni az én akaratomat. A magam helyzetét pedig azt teszi könnyedebbé, hogy elfogadom mások választásait, és senki kedvéért nem fogok a fejem tetejére állni, vagy kifordulni önmagamból.

Te mire jutottál? Arra biztatlak, keresd meg, neked mi az igaz, és vállald, csináld, élvezd!